Ha a rendszerváltás óta eltelt két évtizedet végigtekintjük, akkor a legismertebb sportág, a labdarúgás területén alig néhány cigány származású focistát tart számon a lelátók szájhagyománya. Aki egyáltalán szóba jöhet, az a délvidéki Kerekes Zsombor, Pisont István, Kenesei Krisztián és Koszta János – az utóbbi kettőről azonban egyes fórumbejegyzésekben az írják, hogy amikor az úgynevezett cigányválogatotthoz hívták őket, akkor visszautasították, mondván, hogy ők nem cigányok. Vízilabdázót egyet se tudnék mondani, kézist se. A bokszolók között viszont vannak romák, megdöbbentő, hogy ebben mennyire „ott vannak”.
2004-ben a Sziget Fesztiválon a Rádió C Roma Sátorban „Magyarország színes csillagai” címmel a következő sportolók beszélgettek: Danyi Jenő és Kótai Mihály többszörös bokszbajnokok, illetve Balogh Oszkár kick-box világbajnok. Tavaly egy interjúban Szabó Sándortól, a DVSC bokszcsapatának vezetőjétől a megkérdezték, hogy miért éppen a bokszban találják meg számításukat a cigány fiatalok. Szabó Sándor ezt válaszolta: „Mert az ökölvívás zene, tánc, ritmus. Ehhez különleges képességük van a romáknak.”. Érdekes, hogy a pozitív genetikai tulajdonítás nem bűn. Szintén 2009-ben a Lashi Luma Alapítvány Angyalföldön thai-boksz és K3 bajnokságot rendezett, „hogy összehozzák a roma és a magyar sportolókat, illetve egyfajta példát is adjon a verseny azoknak a roma fiúknak, lányoknak, akik nehezen találnak kitörési lehetőséget a nehéz szociális helyzetből.”. A cigányság sporthoz való viszonyát illetően megoszlanak a netes fórumokon a vélemények. A téma itt-ott bukkan csak fel, én két bejegyzést szeretnék példaként ismertetni. Az első a „józan, de pozitív” hozzáállás jegyében született: „jártál már focimeccsen? a romák külön helyen ülnek együtt, csak 1-2 kószál be a ,,gádzsók" közé. Szóval én ezt láttam. És persze hogy szurkol, én is ugyanúgy szurkolok egy roma olimpikonnak, de lesz vajon? A Dudás gyereknek, a boxolónak is ugyanúgy drukkoltam, mint bármelyiknek.”. A második komment hangvételét nevezzük mondjuk kiábrándultnak: „A cigányok többsége nem a játék és az élmény miatt sportol, hanem készül a megélhetésére, a jövőjét építi: kvázi gyúrni és boxolni jár. Nézzétek meg a konditermeket és a boxklubokat, kik járnak oda le! Sportolnak ők, csak céltudatosan.”
Nem kapott nagy nyilvánosságot a hír, hogy 2007-ben a Prima Primissima-díj egyik jelöltje Mezei István, a magyar cigány labdarúgó válogatott és az Európai Cigány Labdarúgó Szövetség létrehozója volt (ami nemrég verte tönkre a vatikáni Svájci Gárda csapatát Rómában és itthon is). Szintén ő hozta létre az 1960-as évek nagy cigány focistájáról, Farkas Jánosról elnevezett alapítványt a cigány sport támogatására. Ez a szervezet az MLSZ-el együttműködve próbál bizonyos tevékenységet kifejteni. Nos, vegyünk egy nagy lélegzetet: nagyjából ennyi a mai állapot, ami a romák látható sportrészvételét jelenti. Vagy, szociológusul szólva, csak „percepciós hibáról” van szó? Több emberrel beszéltem a kérdésről, de senki nem tudott mondani egyetlen cigány élsportolót sem. Lehet, hogy csak elkerüli a figyelmünket, mivel magyarokként tekintünk rájuk, s ők sem hangsúlyozzák cigány mivoltukat? Attól tartok, nem erről van szó.
Valamiért a cigányság és sport között mintha nagy közbevetés lenne – a boksz kivételével. A neomarxista gyűlöletkeltőknek nyilván kész válaszuk van á lá Osztolykán Ágnes: a fasisztoid fehér középosztály ezen a téren is elnyomja a szegényeket, de leginkább a cigány szegényeket. A másik végletnél is hasonló leegyszerűsítő válaszokat lehet találni: a cigányok be vannak oltva a sport ellen. A realitásokat tekintve kétségtelenül igaz, hogy a sport drága mulatság lett mostanában, s a cigányság többsége a mi fogalmaink szerint nyomorban él. Ehhez kapcsolódik a testnevelés, mint általános iskolai tantárgy teljes mértékű leépülése. A szégyenletes fizetések, a magyarbálinti reformok, a roma diák és a gádzsó tanár mostanra kialakult kölcsönös idegenkedése, illetve a baloldali indíttatású szisztematikus tekintélypusztítás következtében jószerivel megszűnt a tanári tekintély, viszont a testnevelés különösen is olyan tárgy, amely tekintély nélkül nem igazán vezényelhető. A sporthoz fegyelem és erősen kötött időbeosztás szükséges, márpedig ezerszer elhangzott közhely, hogy a cigányság körében két-három generáció nőtt úgy fel, hogy semmiféle időbeosztást nem tapasztalt otthon, ráadásul az elvileg fegyelemre – vagy inkább a kötött időbeosztáshoz – szoktató sorkatonaság is megszűnt.
A szegénység önmagában nem lehet feltétlenül kizáró ok: egyrészt azért akad nem is egy gazdag, de legalábbis tehetős roma família, másrészt annak idején Puskás Öcsi is kifejezetten szegény sorban élő családból került ki. A pénz szükséges, de nem elégséges feltétel a sporthoz. Nem a pénzről, hanem másról van szó megítélésem szerint, és pedig a kultúra kérdéséről. Méghozzá a roma kultúra kérdéséről. Hogy a cigányság szokásrendszerében, hagyományai közt a szabályozott versengés, a szimbolikus viadal valaha létezett-e, vagy csak a közelmúltban tűnt el. És ha nem létezett, miért nem, és hogy ez csak az egyik hiányjelenség-e. Az pedig nyilvánvalóan kulturális beágyazódás kérdése, hogy a női sport mint olyan a cigány társadalomban lényegében nem is létezik – érdekes, hogy ez, és általában a roma nők helyzete a balliberális jogvédőket egyáltalán nem zavarja. Az ehhez hasonló kérdésekről még vitázni is ördögtől való, még a polgári jobboldal fórumain is. Pedig ezek azok a megkerülhetetlen kérdések, amelyek nagy valószínűséggel oda vezetnek el, hogy az integráció fogalmát kissé kiterjesztve kellene használnunk.
Nyugat-Európában egykori és jelenlegi kormányfőktől hallhattuk a bejelentést, hogy a multikulturalizmus megbukott. Nekünk miért kellene ezt erőltetni itthon? Az egyik, (nem, nem jobbikos) blogon a következőt olvashatjuk egy friss posztban: „Téves az az alapállás, amely a cigány kultúrát egészében mint megőrzendő, támadott értéket tekinti. Az integráció egyedüli útja a többségi társadalom kultúrájának átvétele.” Félő, hogy nagy igazság van ebben, még akkor is, ha vannak olyan elemek a cigányság kultúrájában, amelyek vonzónak látszanak és beépítésükről a magyar kultúrába érdemes lenne elgondolkodni. (Tárgyi értelemben nem a speciális általános iskolai tananyag sündisznópörköltjére gondolok, hanem például a zenére vagy a modern divatba beemelhető részletekre).
De hogy hogyan jutottunk el ide a „cigányok és a sport” kérdésétől? A sport az integráció és a társadalmi emancipáció egyik legfontosabb csatornája és színtere lehetne elvileg (erőltetett cigánykvótával és külön, cigányoknak létrehozott intézményekkel biztosan nem), ha a felemelkedésre vágyó csoport kultúrája ezzel összhangban állna. A jelen esetben inkább az asszimiláció egyik járható útjává és egy beilleszkedő-beolvadó cigányság elfogadásának eszközévé kellene tenni. Ennek sikere elsősorban politikai és másodsorban helyi, civil közösségi kérdés, de mindenképpen közös érdekünk. Cigány és más származású magyar állampolgároké egyaránt.
