Változnak az idők. Gyorsan.
Fricz Tamás elhíresült mondata a "Következmények nélküli ország"-ról lassan elavulttá válik. Az egyik jó példa erre annak a rendőrnek az esete, akinek megszüntették a szolgálati viszonyá, az alábbi videó nyilvánosságra kerülése miatt:
De szintén idevágó példa a 2006-os rendőri túlkapásokat követő kártérítési hullám.
Szóval, új szelek fújnak...
Ha a rendszerváltás óta eltelt két évtizedet végigtekintjük, akkor a legismertebb sportág, a labdarúgás területén alig néhány cigány származású focistát tart számon a lelátók szájhagyománya. Aki egyáltalán szóba jöhet, az a délvidéki Kerekes Zsombor, Pisont István, Kenesei Krisztián és Koszta János – az utóbbi kettőről azonban egyes fórumbejegyzésekben az írják, hogy amikor az úgynevezett cigányválogatotthoz hívták őket, akkor visszautasították, mondván, hogy ők nem cigányok. Vízilabdázót egyet se tudnék mondani, kézist se. A bokszolók között viszont vannak romák, megdöbbentő, hogy ebben mennyire „ott vannak”.2004-ben a Sziget Fesztiválon a Rádió C Roma Sátorban „Magyarország színes csillagai” címmel a következő sportolók beszélgettek: Danyi Jenő és Kótai Mihály többszörös bokszbajnokok, illetve Balogh Oszkár kick-box világbajnok. Tavaly egy interjúban Szabó Sándortól, a DVSC bokszcsapatának vezetőjétől a megkérdezték, hogy miért éppen a bokszban találják meg számításukat a cigány fiatalok. Szabó Sándor ezt válaszolta: „Mert az ökölvívás zene, tánc, ritmus. Ehhez különleges képességük van a romáknak.”. Érdekes, hogy a pozitív genetikai tulajdonítás nem bűn. Szintén 2009-ben a Lashi Luma Alapítvány Angyalföldön thai-boksz és K3 bajnokságot rendezett, „hogy összehozzák a roma és a magyar sportolókat, illetve egyfajta példát is adjon a verseny azoknak a roma fiúknak, lányoknak, akik nehezen találnak kitörési lehetőséget a nehéz szociális helyzetből.”. A cigányság sporthoz való viszonyát illetően megoszlanak a netes fórumokon a vélemények. A téma itt-ott bukkan csak fel, én két bejegyzést szeretnék példaként ismertetni. Az első a „józan, de pozitív” hozzáállás jegyében született: „jártál már focimeccsen? a romák külön helyen ülnek együtt, csak 1-2 kószál be a ,,gádzsók" közé. Szóval én ezt láttam. És persze hogy szurkol, én is ugyanúgy szurkolok egy roma olimpikonnak, de lesz vajon? A Dudás gyereknek, a boxolónak is ugyanúgy drukkoltam, mint bármelyiknek.”. A második komment hangvételét nevezzük mondjuk kiábrándultnak: „A cigányok többsége nem a játék és az élmény miatt sportol, hanem készül a megélhetésére, a jövőjét építi: kvázi gyúrni és boxolni jár. Nézzétek meg a konditermeket és a boxklubokat, kik járnak oda le! Sportolnak ők, csak céltudatosan.”
Nem kapott nagy nyilvánosságot a hír, hogy 2007-ben a Prima Primissima-díj egyik jelöltje Mezei István, a magyar cigány labdarúgó válogatott és az Európai Cigány Labdarúgó Szövetség létrehozója volt (ami nemrég verte tönkre a vatikáni Svájci Gárda csapatát Rómában és itthon is). Szintén ő hozta létre az 1960-as évek nagy cigány focistájáról, Farkas Jánosról elnevezett alapítványt a cigány sport támogatására. Ez a szervezet az MLSZ-el együttműködve próbál bizonyos tevékenységet kifejteni. Nos, vegyünk egy nagy lélegzetet: nagyjából ennyi a mai állapot, ami a romák látható sportrészvételét jelenti. Vagy, szociológusul szólva, csak „percepciós hibáról” van szó? Több emberrel beszéltem a kérdésről, de senki nem tudott mondani egyetlen cigány élsportolót sem. Lehet, hogy csak elkerüli a figyelmünket, mivel magyarokként tekintünk rájuk, s ők sem hangsúlyozzák cigány mivoltukat? Attól tartok, nem erről van szó.
Valamiért a cigányság és sport között mintha nagy közbevetés lenne – a boksz kivételével. A neomarxista gyűlöletkeltőknek nyilván kész válaszuk van á lá Osztolykán Ágnes: a fasisztoid fehér középosztály ezen a téren is elnyomja a szegényeket, de leginkább a cigány szegényeket. A másik végletnél is hasonló leegyszerűsítő válaszokat lehet találni: a cigányok be vannak oltva a sport ellen. A realitásokat tekintve kétségtelenül igaz, hogy a sport drága mulatság lett mostanában, s a cigányság többsége a mi fogalmaink szerint nyomorban él. Ehhez kapcsolódik a testnevelés, mint általános iskolai tantárgy teljes mértékű leépülése. A szégyenletes fizetések, a magyarbálinti reformok, a roma diák és a gádzsó tanár mostanra kialakult kölcsönös idegenkedése, illetve a baloldali indíttatású szisztematikus tekintélypusztítás következtében jószerivel megszűnt a tanári tekintély, viszont a testnevelés különösen is olyan tárgy, amely tekintély nélkül nem igazán vezényelhető. A sporthoz fegyelem és erősen kötött időbeosztás szükséges, márpedig ezerszer elhangzott közhely, hogy a cigányság körében két-három generáció nőtt úgy fel, hogy semmiféle időbeosztást nem tapasztalt otthon, ráadásul az elvileg fegyelemre – vagy inkább a kötött időbeosztáshoz – szoktató sorkatonaság is megszűnt.
A szegénység önmagában nem lehet feltétlenül kizáró ok: egyrészt azért akad nem is egy gazdag, de legalábbis tehetős roma família, másrészt annak idején Puskás Öcsi is kifejezetten szegény sorban élő családból került ki. A pénz szükséges, de nem elégséges feltétel a sporthoz. Nem a pénzről, hanem másról van szó megítélésem szerint, és pedig a kultúra kérdéséről. Méghozzá a roma kultúra kérdéséről. Hogy a cigányság szokásrendszerében, hagyományai közt a szabályozott versengés, a szimbolikus viadal valaha létezett-e, vagy csak a közelmúltban tűnt el. És ha nem létezett, miért nem, és hogy ez csak az egyik hiányjelenség-e. Az pedig nyilvánvalóan kulturális beágyazódás kérdése, hogy a női sport mint olyan a cigány társadalomban lényegében nem is létezik – érdekes, hogy ez, és általában a roma nők helyzete a balliberális jogvédőket egyáltalán nem zavarja. Az ehhez hasonló kérdésekről még vitázni is ördögtől való, még a polgári jobboldal fórumain is. Pedig ezek azok a megkerülhetetlen kérdések, amelyek nagy valószínűséggel oda vezetnek el, hogy az integráció fogalmát kissé kiterjesztve kellene használnunk.
Nyugat-Európában egykori és jelenlegi kormányfőktől hallhattuk a bejelentést, hogy a multikulturalizmus megbukott. Nekünk miért kellene ezt erőltetni itthon? Az egyik, (nem, nem jobbikos) blogon a következőt olvashatjuk egy friss posztban: „Téves az az alapállás, amely a cigány kultúrát egészében mint megőrzendő, támadott értéket tekinti. Az integráció egyedüli útja a többségi társadalom kultúrájának átvétele.” Félő, hogy nagy igazság van ebben, még akkor is, ha vannak olyan elemek a cigányság kultúrájában, amelyek vonzónak látszanak és beépítésükről a magyar kultúrába érdemes lenne elgondolkodni. (Tárgyi értelemben nem a speciális általános iskolai tananyag sündisznópörköltjére gondolok, hanem például a zenére vagy a modern divatba beemelhető részletekre).
De hogy hogyan jutottunk el ide a „cigányok és a sport” kérdésétől? A sport az integráció és a társadalmi emancipáció egyik legfontosabb csatornája és színtere lehetne elvileg (erőltetett cigánykvótával és külön, cigányoknak létrehozott intézményekkel biztosan nem), ha a felemelkedésre vágyó csoport kultúrája ezzel összhangban állna. A jelen esetben inkább az asszimiláció egyik járható útjává és egy beilleszkedő-beolvadó cigányság elfogadásának eszközévé kellene tenni. Ennek sikere elsősorban politikai és másodsorban helyi, civil közösségi kérdés, de mindenképpen közös érdekünk. Cigány és más származású magyar állampolgároké egyaránt.
Egy magát liberálisnak (a szó nem lejáratott, SZDSZ-hez köthető értelmében!) tartó állampolgár érzékeny az emberi jogokat korlátozó intézkedésekre, különösen akkor, ha gyermekekről van szó. Így vagyok ezzel én is.
A napokban egy magánszemély népszavazást kezdeményezett az OVB-nél az alábbi kérdést intézve a szavazókhoz:
„Egyetért-e Ön azzal, hogy büntetőeljárásokban a büntethetőség alsó korhatára 12 év legyen?”
Az Országos Választási Bizottság a kezdeményezést jóváhagyta:
„Az Országos Választási Bizottság megállapítja, hogy az aláírásgyűjtő ív a törvényben meghatározott formai, valamint a népszavazásra feltenni kívánt kérdésre vonatkozó tartalmi követelményeknek eleget tesz, ezért hitelesítésének akadálya nincs.” – Magyar Közlöny 2010. október 1. (15 napig megtámadható az Alkotmánybíróságon)
Azt, hogy egy ilyen ügyben a „NÉP” döntsön, legalábbis aggályosnak tartom. Természetesen a demokrácia filozófiájába belefér, és az ehhez való jogot sem vitatom el, mégsem tartom szerencsésnek.
Valamilyenfajta árnyalást mindenképp szükségesnek tartanék az ügyben. Tény, hogy az sem elfogadható, hogy a gyerekeknek mindent szabad legyen megtenniük, következmények nélkül. Egy gyermek sem lophat, nem verhet meg mást, nem zaklathat polgárokat az utcán. Tudok róla, hogy különböző bűnözői csoportok arra használják föl a 12-13 éves gyerekeket, hogy esetleges lebukásuk esetén őket hagyják csak a tett helyszínén, hogy ők „vigyék el a balhét!” tudván, hogy nem büntethetők… Nem! Ezeket szerintem is meg kell szüntetni! Tenni kell ellene! De mindenképp érdemes különbséget tenni a korosztályok között. Jelenleg a 14 éves kor alatti fiatalok gyermekkorúnak számítanak. A 14 és 18 év közöttiek fiatalkorúnak, 18 fölött pedig már nagykorúnak. Most a középső kategóriát tágítanák ki, lefelé (másképp fogalmazva a legalsót szűkítenék). Véleményem szerint ez túlságosan elnagyolt lenne. Talán lehetne egy újabb kategóriát fölállítani, mondjuk a 12-14 közötti korosztályra, akik más törvényi hatályba esnének.
Így azonban, véleményem szerint nem elfogadható a büntethetőségi korhatár lecsökkentése. Nem előkészített, ezért beláthatatlan következményekkel járna. A népszavazás mégis sikeres és eredményes lehet, ugyanis a jelenlegi közhangulat indulatokkal telített a témával kapcsolatban. A józan döntéshez nem ártana egy részletes társadalmi, illetve szakmai vita a nyilvánosság előtt. Jó lenne látni „hatástanulmányokat”, meghallgatni pedagógusokat, pszichológusokat, gyámügyi szakértőket az ügyben. És persze jogászokat.
A harag – mint tudjuk – rossz tanácsadó, de a többséghez elég számú embert terelhet egy táborba alkalmilag.
Fontos, felelősségteljes döntésre (koncepcióra) van szükség, nem pedig a népharagból fakadó, indulatokra alapuló válaszra.
Szerintem.
Amikor a rendszerváltozás eufóriájában megálmodták a demokráciát, erre biztosan nem gondoltak. A magyar választási rendszer elvileg rendkívüli módon törekszik a túlhatalmat gátolni azáltal, hogy mind listás, mind egyéni mandátumok is kiosztásra kerülnek. Nem akarok mélyen belebonyolódni választási rendszerünkbe (bár meglehetősen izgalmas), elég annyit tudni, hogy a 386 mandátumból 210 arányosan kerül kiosztásra és csak a 176 egyéni választókörzetben érvényesül a "több szavazat mindent visz" elv, ott is úgy, hogy a mandátumra nem váltott szavazatok országos listára íródnak. Választási rendszerünk általában koalíciókényszeres állapotot szokott előidézni, ugyanis erős kiegyenlítő hatása van. 1994-ben és most, 2010-ben fordult elő, hogy nincs koalíciós kényszer, minden egyéb esetben csak több párt közösen tudta birtokolni a parlamenti többséget. E választási szisztémából is jól kitűnik a friss demokráciát megalapozók szándéka.
Mindez mennyire sikerült? Szerintem sikerült. Létrehoztak egy igazságos, bár meglehetősen bonyolult rendszert. Lerakták azokat a fékeket és egyensúlyokat, melyek segítségével lassan kezdenek kialakulni demokratikus reflexeink. Nem toleránsak vagyunk, nem befogadóak, egyszerűen csak tudjuk, hogy elmondhatjuk véleményünket. Ez a demokrácia. Ahogy arról egyébként többször is írtam már, a demokrácia nem feltétlenül liberális. Ha az egész ország szabad akaratából üldözzük a kínaiakat, akkor ez egy demokratikus, de a kínaiakkal szemben kirekesztő társadalom. Majd akkor nem lesz demokratikus, ha a többség akaratának ellenére történik mindez.
Szóval itt van ez a demokratikus választási rendszer, ami alapvetően arra hivatott, hogy fenntartsa önmagát, vagyis a demokráciát. Most mégis többen túlhatalomról, túlreprezentáltságról beszélnek és rögtön a demokráciát féltik. Joggal? Nem hiszem. Az viszont bizonyos, hogy valami történt. A 2010-es választásokon akadt egy párt (hivatalosan kettő), amelyik
Mindez nem valami rákosista diktatúrával elért eredmény, hanem a nép akaratából, a demokratikus szabályokat betartva, a közösen elfogadott választási törvények szellemében megtartott választások következményeként alakult így. És ezen ne is lepődjön meg senki. Ez az ország még mindig csak egy kis újszülött a hagyományos demokráciák világában. Itt nincsenek beágyazódottságok, itt legfeljebb a szocializmushoz mérünk mindent, ami politika. Itt a választók 4 évente fordulnak el az előző választásuktól, pedig a pártok jóval kevesebbet változnak. Egyszerűen még nem alakultak ki azok az értékrendek, amik egyensúlyban képesek tartani rendszert.
Mindezektől függetlenül a fagyi most visszanyalt, ugyanis akkora a Fidesz fölénye, hogy tulajdonképpen csak önmagát korlátozza, külső erő erre képtelen. Akkora hatalmat adott a nép Orbán Viktor és pártja kezébe, ami eleve riasztó. Gondoljunk csak bele, hogy egy szélsőséges párt mit kezdene ekkora felhatalmazással! Néhányan most azt mondják, hogy bizonyára végre rend lenne, ha egy radikális párt kapna ekkora felhatalmazást, mások pedig már azt is soknak tartják, amit a Fidesz csinál. Ez viszont azon a tényen nem változtat, hogy a mai magyar demokrácia képes a saját eszközeivel kinyírni saját magát. Nincs a rendszerben annyi fék, ami elegendő lenne ahhoz, hogy megakadályozzon egy diktatúrát. És ehhez nem is kellett sok, 20 év alatt előállt a helyzet.
És ez a duplacsavar. Mert ugye akkor most van fék, vagy nincs? Elég, vagy nem elég? Ha több féket teszünk be, akkor a demokráciát korlátozzuk, ha kevesebbet, akkor még ennél is könnyebben előállhat ilyen helyzet.
"A haza érdekeit szem előtt tartva, kénytelen vagyok megválni a jobb kezemtől!"
Ez az idézet Orbán Viktor miniszterelnöktől származik: 2011. második feléből. Nem, ez nem elírás. Szándékosan szerepel itt a jövő év. Lebuktam; ilyesmit nem mondott Orbán. Még! Meggyőződésem, hogy nagyjából egy éven belül azonban el fog hangozni a fenti, vagy egy ahhoz nagyon hasonló mondat. Lássuk, mi alapján jutottam erre a "jóslatra"!
Emlékezzünk vissza 2002-re! Ígértek a szocialisták fűt-fát. Ezzel meg is nyerték a választást. Valamit muszáj volt ezekből teljesíteni, mert egyébként fellázadt volna a nép… Így elkezdtek osztogatni. Tudták („Megyón” kívül talán mindenki), hogy ebből baj lesz, mégis megtették. Mert mást is tudtak.
Gyurcsány Ferenc akkortájt már jócskán helyezkedett, minden bizonnyal tudatosan építgette politikus-karrierjét. Tudta (de biztos nagyon remélte), hogy rövidesen előugorhat a bokorból. Egy-két évvel egy győztes választás után el szokott jönni a csüggedés ideje. Amikor kiderül, nem minden arany, ami fénylik. Nem volt ez másképp a szocialisták korszakában sem. Tehát: szükség volt egy bűnbakra. Mindig szükség van egy bűnbakra. Ki más lehetett volna, mint az, akinek a nevéhez köthetőek voltak az ígérgetések, osztogatások: Medgyessy Péter miniszterelnök. Hullania kellett a fejnek, hogy a szocik és a szadeszesek megtarthassák pozícióikat, folytathassák a kormányzást. Oda dobták tehát a miniszterelnöküket koncnak. Aztán, mintha mi sem történt volna, minden ment tovább. Immáron Gyurcsány Ferenccel a kormányosi poszton.
Most sem várhatunk mást. Jelenleg még nagy a lelkesedés az új kormány iránt, de talán nem lesz ez mindig így. Szép, hogy nem akarnak megszorításokat, de nem tudhatjuk, hogy valóban tarthatóak-e a hiánycélok azok nélkül. És mi lesz, ha mégsem sikerül annyi munkahelyet teremteni, mint amennyit terveztek?! Mi lesz, ha jön még egy árvíz, ne adj' Isten iszapcunami. Már pedig ezek jönnek, megállíthatatlanul. Még ha majdnem tökéletesen tevékenykedik is a kormány, sajnos szembe kell néznie a gigászi, nemzetközi pénz- és tőkehatalommal, ami bármikor átugorhatatlan gátakat gördíthet elé. Akkor mondhatják majd: "No, most van baj!". Valószínűsíthetjük, hogy eljön ez az idő. Talán már jövőre.
Orbán Viktor márpedig okosabb, tapasztaltabb és profibb politikus Medgyessynél. Ő nem akar úgy járni, mint elődje. Nem is fog. Ugyanis nem ő fogja „elvinni a balhét”.
"Matolcsy György a jobb kezem, és nem tud senki se mondani olyan összeget, amiért a jobb kezemről hajlandó lennék lemondani!" - jelentette ki a miniszterelnök október 5-én, kedden. (Ez már valós idézet!) Tehát az a bizonyos „Jobb”, ha nem is szent, de legalábbis sérthetetlen. Most.
A nemzetgazdasági miniszter tehát jelenleg olyan magasságokba lett emelve Orbán Viktor által, ahonnan már nagyot lehet zuhanni. Ami már számít. Ha és amikor eljő a csüggedés, az indulatok korszaka, a Nép ismét fejet fog követelni. Felelőst fog keresni. De így már két választása lesz: Matolcsy vagy Orbán? Orbán vagy Matolcsy? És persze nem a Nép dönt.
Nos, nekem van egy tippem, hogy melyikük húzza majd a rövidebbet…
